2009. március 4., szerda

Bitóbeszéd

Csak egy rövid gondolat, amíg megkötik a kötelet. Amíg a hóhér hátba vereget.

Fulladozunk e kitárult korban. A végtelen lehetőségek világában minden lélegzet csak újabb adag méreg. Végy egy levegőt, működtesd azt a kicsi óraművet, ami a melled mélyén dobog, büszkén tekints fel, s ne gyászold az épp elmúló pillanatot. De ha az égen nem látsz csillagot, csak az ember égbe kiáltott milliárd lumenes nyomát, azért tűnődj el. Nyelj egy nagyot.

Nem, nem arról szeretnék beszélni, ahogy tönkretettük. Őszintén, kételkedem benne, hogy így lenne - szegény sárgolyónk túlélt már nálunk különbet is, nem mi fogjuk térdre kényszeríteni. Nem akarok erről lamentálni, mert nem tudom a válaszokat. Csak kérdeznék, még ha zúg is közben a nép.

Érzed még a talajt a lábad alatt? Érzed, hogy honnan jöttél, és hogy hová tartasz? Vagy te is hallod már a tengert a füled mögött, ami súgja, hogy valami nincs egészen rendjén? Hogy minket átvertek. Még két percet kérek.

Széles világot ígértek nekünk, egyet, mi bejárható, a mélységtől a mennyekig, de nem ezt kaptuk. Dajkamesékkel bódítóttak minket, nyugalomra intettek, hogy még csak egy keveset kell tűrni. Hogy tűzoltó leszel és katona, vagy vadakat terelő juhász - de már semmi sem gyúlékony, nincs ki ellen harcolni, s juhokat is már csak képről látunk. Figyelsz még rám, kapizsgálod?

Minket átvertek. Egyként a hatmilliárdból, álmaink nem többek absztrakcióknál, nevünk csupán hideg szám-elem a statisztikában. Eufemizmusok tükrei közt fuldoklunk e bűvésztrükk füstjétől, hamis hősökkel körülvéve, könyörögve a függönyért, de az nem gördül le. A műsor örökké tart, s mi, statiszta-statisztikák táncolunk hozzá, önként dalolva. Érésként aposztrofáljuk, ahogy álmainkat felváltja a GDP-Isten hódolata, s mi hallgatunk a pogány prófétákra: nincsenek is már csillagok, sosem voltak, az égen is Tungsram körték ragyognak! De türelem, rövid leszek, ígérem.

Nem maradt, csak a képzelet, mi szárnyal mint a sas madár - de hazugság ez is, mert azt is csak képzeled. Gumiszobában röpdös csak, gondosan leszedálva, bódultan nem gondolva a színházra, mert a kényszerzubbonyt önként hordja: gondosan méretre szabta neki e korszellem-kultúra.

Nem tudom a választ: bolond vagyok bolondok közt. Csak a kérdést teszem fel, hogy a millió Sziszüfosz a csúcsra felérve, miért baktat vissza a völgy fenekére? Miért nem néz körbe, miért nem veszi észre, hogy a szabadság ott van, egyetlen lökésre?

Sok nem kellene. E ronda korban a szépség önmagában lázadás. Akár tettel, akár szóval. S még ha az utolsó gondolat nem is nyújt vigaszt: ember, ma nem engem, hanem téged akasztanak!

2 megjegyzés:

  1. Megmondom őszintén, akaratlanul is a Lábjegyzetem jutott eszembe erről :D Ezzel nem kívánok semmire sem utalni, mindenesetre a kettő lényegében nem esik talán olyan messzire egymástól. Itt maga a folyamat kerül előtérbe, az elferdített valóság tulajdonképpeni elferdítése, a csordába terelés globális szintű taglalása. Madártávlatból, felülről szemlélvén kerülnek leírásra a jelenetek, ezzel magát a beszélőt eltávolítva az emberektől, egy teljesen más magasságba emelve. Talán nem is ember beszél hozzánk: személy szerint inkább gondolok a beszélőre úgy, mint a józan ész hangjára, és nem mint egy emberre; ugyanis ez utóbbi esetben felmerülne a kérdés, hogy az illető miben különb tehát a halálraítélttől? A hangvétel is picit talajszint fölötti, helyenként visszazuhanva a földre, többek között ezzel a mondattal: "Figyelsz még rám, kapizsgálod?" Eléggé kilóg a sorból, talán egyfajta leereszkedés a vádlott vélt szintjére. Ebben az esetben azonban a beszélő még inkább eltávolodik az ember(ek)től, az arrogancia halvány fátyla kezdi belepni.
    Az ezt követő rész nagyon tetszik, a felsorakoztatott képek erőteljesek, határozottak, hatásosak. Az idegen kifejezések rendkívül jó helyre vannak beillesztve, tovább fokozzák a mondatok erejét. Az utolsó mondat azonban valahogy felborít mindent, igazából nem is értem, hogy került oda és miért van ott. Mi több, eleve felveti a kérdést, hogy lényegében mi értelme volt egy olyan embernek előadni mindezt, aki az elkövetkezendő percekben alázuhan, nyakcsigolyáját töri és meghal. Talán hatásosabb lett volna, ha maga a halálraítélt mond el mindent, az utolsó szó jogán. Így az elemelkedettség érzése és az utolsó mondat miatt van egy kis szájíze a dolognak, viszont a lényegi mondanivaló teljesen a helyén van, nagyon jó megfogalmazásokkal találjuk szembe magunkat, összességében kifejezetten tetszik.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a velős kommentet. (:

    Hozzátartozik a dologhoz, hogy hirtelen kellett megírnom. Két megkötés volt hozzá: legyen rövid, és legyen benne csavar. Talán pont a kapkodás miatt nem tudtam úgy kivitelezni, ahogy akartam - a csavar az lett volna, hogy ez a halálraítélt utolsó beszéde, ám a végén fordul, az utolsó mondattal hull le a lepel. Mint írtad, sajnos kilóg kissé a sorból, és nem annyira érzékelhető ez, mint amennyire reméltem - egyelőre elégedetlen vagyok vele, majd még ácsolom, hátha a monológforma megtartásával is meg lehet ezt oldani.

    [az utótörténet pedig az, hogy ezt felolvasták volna stúdióban - ám a lektor azt mondta, többszöri vágás-birkózás után, hogy túlzottan magyartalan, és nem fogja senki sem felolvasni, úgyhogy írjak másikat. de ennek a mikéntje külön misét érne meg, majd egy sör mellett.]

    VálaszTörlés