Fénytörés

A vekkeróra csörgésére ébredt. Sápadtan tapogatózva kapcsolta ki a fejét feszegető berregést, majd szeméből a száraz csipát kaparászva átvonult a fürdőszobába arcot mosni. A gardrób felé vezető útján egy nagy üvegfelületre bukkant, melynek túloldalán saját maga bámult vissza. „Furcsa, nem emlékszem, hogy itt tükör lett volna” – gondolta.
A tükörkép hirtelen megszólalt:

– Nézz magadra. Nyomorult vagy.
– Tessék?
– Nézz végig magadon. Szerencsétlen vagy és nyomorult. Semmirekellő.
– De hát…
– Nincs de. Persze, most azt hiszed, hogy megmosakodsz, felöltözöl, kicsíped magad, és akkor majd minden rendben lesz. De csak maszkírozol. Belül ugyanolyan elesett vagy bármikor, mint most. Attól még, hogy a csipát és a taknyot letörlöd az arcodról, ugyanúgy fortyog benned a genny. Olyan vagy, mint a csap, amiből trágyalé folyik. El lehet zárni, és akkor azt hiheti az ember, hogy minden normális, de a trágyalé bent reked. És a bűzt sem tudod elfojtani: a parfümöd elkeseredettséget üvölt rólad.
– Én ezt most nem értem… hogy…?
– Persze, hogy nem érted. Soha nem értettél semmit. Kis naivan belegyalogolsz a világba, hogy majd ha te mosolyogsz, akkor rád is visszamosolyognak, csak annyit felejtesz el, hogy ez csak akkor működik, ha ki is nyitod hozzá a szemed. Ehelyett te álszent módon, vakon vigyorogva vágsz neki a napodnak, és aztán meglepődsz, ha súlytalanságban zúg a füled mellett a szél, de még akkor is túl béna leszel, hogy kitekints, és lásd, hogy lefelé zuhansz.
– És ennek mi köze…
– Csupán annyi, hogy sehova sem nézel, se előre, se hátra, se magadba. Mosolyt erőltetsz a szádra, de nem veszed észre, hogy csak vicsorogsz. Nem veszed észre, hogy nem sikerül elérned semmit ezzel. Ez csak akkor megy, ha őszintén csinálod, de te nem tudsz őszintén szeretni embereket, mert te semmire nem vagy képes őszintén. Úgy rángatod saját magad, mint valami marionett-bábut, és szenvtelenül csavarodsz azokba az irányokba, amerre tekered önnön lényedet. Csak sajnos nem tudod, milyen színdarabot is akarsz játszani. Üres vagy, pont, mint a bábu közepe. A lelked helyén csupán gázmolekulák vonaglanak jobbra-balra, ahogy nekik tetszik.
– Senkinek sincs lelke.
– Hú, most aztán nagyon okos vagy. Nincs lélek, valóban. Fizikai formában nincs. De neked képletesen sincs, egész egyszerűen te nem ember vagy, hanem egy gép, egy rohadt android, akibe nagyszerű dolgokat építettek, csak éppen a driver nincs telepítve, ezért nem is tudod használni őket. Hiszen minden ember ugyanazokból az alkatrészekből áll, csak te még egy normális alapprogramot se kaptál, ezért vagy képtelen felismerni, hogy nem tudod használni saját magad. Rendszer nélkül bénázol, miközben a használaton kívüli chipjeid szépen elsorvadnak.
– Ez hülyeség.
– Nem mindenki olyan, mint te. De te ilyenkor vagy a legőszintébb: reggel, csapzottan, bambán bámulva, miközben taknyod-nyálad összefolyik. Ennyit érsz te.
– Ha a saját tükörképem mondja mindezt nekem, akkor végső soron én mondom ezt saját magamnak, szóval mégsem lehetek olyan üres. Viszont akkor meg azt hallucinálom, hogy önmagammal beszélek, ami szomorú.
– Szomorú, igen. De ne tekintsd ilyen egysíkúan a dolgot. Ez most nem annyira visszaverődés, inkább csak szimpla refrakció.
– Ezt nem értem.
– Persze, hogy nem érted.

Ekkor hirtelen egy érces, mogorva, bajuszos női hang rikoltott bele a hangosbeszélőbe:
– Kérem, hogy a 27-es számú klón AZONNAL jelentkezzen be a szobájába! Ismétlem: a 27-es számú klónt kéretik AZONNAL bejelentkezni a szobájába!

Egy darabig némán bámulta az üvegen túli önmagát, míg a tükörkép lassan elmosolyodott, majd szó nélkül hátralépett és távozott.

Dadaizmus, avagy képek hangokhoz

A napokban két barátommal "albumborítókat" terveztünk, nemlétező zenekaroknak, a következő formula szerint:

- wikipédián random cikk címe lett a zenekar neve

- flickr-ön random válogatott képek közül választott kép lett a borító

- az album címe pedig random idézetekből kiragadott kifejezés.

Gyakorlatilag ez dadaizmus a javából.

Alant láthatók azok, amiket Balázs és Benyu barátom készített, a képek alá közöltem, hogy milyen zenei stílushoz tudnám elképzelni az adott borítót:

underground electronica, breakcore

progresszív rock a'la Porcupine Tree

alternatív rock, indie

ambient

alacsony költségvetésű lengyel pop

punk

ambient-akusztikus

brit rock

A végére pedig jöjjenek azok, amiket én készítettem:

new age eletronica

country / brit rock / soft rock

rockabily

akusztikus

Sean Szeles zseniális

Neve alapján talán magyar ősökkel is rendelkezett a fickó, valójában Amerika szülöttje, egyik perpillanat kedvenc rajzfilmemben is tevékenykedik, mint storyboard-rajzoló és író, valamint 2008 májusától 2009 áprilisának végéig futott egy remek képregénye a dummcomics.com oldalon (erről lenne szó konkrétan). Nem mellesleg folytat sokkal hagyományosabb képzőművészeti tevékenységeket is, a blogján található pofás kis festményekből gyűjtöttem össze párat (gouache és akril/vinil főleg). Íme:


Na jó, talán a témáit tekintve annyira mégsem "hagyományos", de épp ez teszi különlegessé, a rajzfilmek/képregények világának összefolyása a sznobok által is művészetként elismert formátumok technikáival. (Igen, ez most ironikus hangszín volt.)

Selyemfiú!

Kabát-vitorlán húzza messze a szélben
Pici lábad kapaszkodik eképpen
Ó, ne várj rám, majd utolérlek!

Papucsod térkapu, csillagot szór a sálad
És a tejutat sapkáddal szűrjük meg nálad
Jól vigyázz rám, csak erre kérlek!

Ó selyemfiú, hadd mondjam el neked
Ó selyemfiú, hadd mondjam el neked
Hogy milyen szép a pulóvered

S borral a kézben, a Balaton-parton dobolva
Ülünk mind, és egy kartondobozban
Lel ránk a hajnal, ha nem vigyázol
Ránk szakad az ég, és bőrig ázol!

Ó selyemfiú, nem hoztunk neked esernyőt
Elolvadsz a vízben, nem lesz belőled felnőtt
Ó selyemfiú, hadd mondjam el neked
Milyen szép, ó milyen szép - volt a pulóvered...

Új hozzászólás érkezett

"asszem szeretek tojást főzni :D"

Várakozás

(Kicsit én is visszatérek, legalább egy vers erejéig :] )

Unalmas, hosszú és értelmetlen
ez a kedd éjszaka,
aztán meg igencsak kellemetlen
az undok szerda hajnala.

De ilyenkor felvidítnak
e falábú kis rímecskék,
mert minden nap egyre hívnak
a szép budapesti esték.

Jó lenne most élvekbe menekülni -
cigit jobban, bort tartani a balban,
betépni, aztán elrepülni,
mint ahogyan Júlia a dalban.

És mennyi mindent tenni még,
mit nem tudtam, vagy mertem...
Azért, ha már ott lehetnék,
barátom, tán eladnám a lelkem.

Meg vagyunk történve

Ülj le közénk, foglalj helyet
És beszélgetés helyett
Nézd, ahogy lemegy az égről a Nap
Itt kezdődik minden, és itt ér véget
Ha már itt vagy, evégett
Váljon alkohollá a nyugdíjalap

Terjeng a füst itt a folyóparton
Ha rákot kapnál, pardon
Ennyit ér a világban az élvezet
Begyújt a rakéta, az égbe szállunk
Üdvözlégy itt nálunk
Ez a hajó ma a csillagok közé vezet

Voltunk már jók és rosszak
Így szeretem, így szeretem
Otthon vagyunk Pesten, és otthon
Szegeden, Szegeden
Voltunk már jók és rosszak
Az út előttünk bármit hozhat
Fél magunkat elhagytuk rég
De itt vagyunk még

Fénybe lépsz, de a sötét visszatart
Csak az újszülöttek ágyán él tovább a békesség
Fénybe lépsz, de a sötét visszatart
Csak az újraszültek ágyán él tovább a megbékélés

Ez csak az én
Lábam a széken
Ahova leülnél most fejben
Felizzik a szén
Lángol a szélben
Valami fénytől elzárt helyen
Nem láthatod, nem hallhatod
Nem szól kintre a hangom
Végy be hát némi altatót
Én majd pipázok kint a gangon

Ülj le közénk, foglalj helyet
És beszélgetés helyett
Nézd, ahogy feljön az égre a Nap

Fénybe lépsz, de a sötét visszatart
Csak az újszülöttek ágyán él tovább a békesség
Fénybe lépsz, de a sötét visszatart
Csak az újraszültek ágyán él tovább a megbékélés

Új bejegyzés!

Ne vicceljetek, legalább néha tegyünk már fel valami újat, ha már itt van ez a szerencsétlen blog. Igaz, hogy a személyes találkozók elhaltak a kiállítás után, de itt is lehetne azért sokmindent.

Csinálhatnánk majd új kiállítást, csak dobáljatok meg ötletekkel meg anyaggal, aztán majd kialakul, vagy nem. Addigis: