Altató

Aludj el, én majd álmodok
Helyetted világot, szépet,
Olyat, mint ami volt, mielőtt
A sok bűn színre nem lépett;
Olyat, hol az állatok még élnek,
S a fák se számokból állnak;
Olyat, hol nem fojt meg a füst
És nem emelkednek az árak;

Nem sziszegnek az autókígyók
Kilométereken át;
Nem rántanak pisztolyt, ha valaki
Fekete embert lát;
Nem vonulnak ki rózsaszínben
A „büszke”, „bátor” személyek;
Nem lesz hitből, származásból
Undok erkölcsi bélyeg;
Nem pumpálnak haragot minden
Rézhüvelyű tölténybe,
S nem sütik el azt a fegyvert
Még azelőtt, hogy baj történne.

Aludj el, én majd álmodok
Neked zöld őserdőket
S gépeket, melyek irtás helyett
Felszaporítják őket;
Álmodok honatyákat, melyek
Tényleg a hazának élnek,
S nem vágják maguk alatt a fát,
Hogy a zuhanástól se félnek;
Álmodok űrhajókat, melyek
Csillagok közé szállnak;
Álmodok sok embert, kik ésszel
Képesek élni a mának.

Aludj hát, én majd segítek:
Ím e tűt beléd mártom,
Picit fáj most, de ne félj, mindjárt
Magával visz az álom.
Álmodj nekem egy szép világot,
Magadnak is egyet, hátha
Eljutsz egy olyan helyre, ahol nem én
Öltelek meg, hanem a nátha.

Ezt például kiállítjuk

Fehér Csaba: Szerelem - szokás

Őrült Vágyakkal esel neki,
Egész életed vele van teli,
Alig várod hogy ajkaddal érinthesd,
Minden áldott nap bókaiddal hinted.

Minden alkalommal beteljesülést érzel,
Miért kell, fel nem foghatod ésszel!
Hajt az ösztön, öröklött hajlam,
Szebb mint füvön csillanó harmat...

Ha nem birtokolhatod, rosszul vagy,
Megszerzed, akaratod addig hajt!
Szükséged van rá! Nélküle nem élsz!
Nem lesz a tiéd, csak ettől félsz.

Elveszted! Nem tart örökké, ez sem,
S nincs ki őrült vágyálmodból keltsen!
Az ő rabja maradsz, talán örökre,
Nem tanulsz meg uralkodni fölötte...

Ajkaid sóvárognak utána,
Nem zavar, ha mások megutálnak,
Ő érte bármit vállalsz,
Amíg a halál el nem választ...

Egyszer szenvedélyes szerelmed,
Őrjítő, végső veszedelmed,
A halálod okozza, fogd fel!
Többé már nem menekülsz el.

Hamutálba ér véget minden része,
De az asztalon vár a másik, készen,
Nem nyugszol míg el nem szívtad,
Halálos ítéleted örömmel aláírtad.

e.

Szóval.
Hogy miért van ilyen kevés bejegyzés és ekkora csönd? Többnyire azért, mert április 15-én délután fél5/5 órától kiállításmegnyitó, így jelenleg az szerveződik erőteljesen, vagy kevésbé.
Jelenleg olybá tűnik, Krisztián (raptor), Anna (elfi), Dávid (kénsav), Csaba (undenied), Bese, Zsig, valamint az én írásaim lesznek kiállítva, illetve -remélhetőleg- Anna, Viki, Mendolin és Zsófi illusztrációi/rajzai.

Ugyanakkor az írásokat nem csak rajzokkal vagy festményekkel lehet illusztrálni. Lehet az valamiféle anyagból, ebből-abból kreatívan összetákolt tárgy (pl homokóra vagy bármi, ami egy adott versről eszedbe jut). Ha netán valaki, szól ez főként a föntebb említetteknek, 14-ig elkészít valamit, amit érdemesnek talál a kiállításra egy-egy írás mellé, szóljon és hozza el.
Lehet ez akár printkerben 25 forintért kapható szivacslabdákból kirakott homokóra. Vagy szív. Vagy valami.

Ihlethozónak menj el printkerbe és nézz szét, kapásból látni fogsz öt olyan dolgot, amiből kihozhatsz valami ügyeset.
Vagy nézelődj Phil Hansennél. Igazán kitartó és beteg egy figura, csak megnézel egy vagy két videót, meg még néhányat, és garantáltan eszedbe jut néhány okos ötlet. Érdemes rendszeresen visszanézni, mert mindig van valami új ami jó.

És továbbra is kérünk minden kedves tagot, hogy tessenek elfáradni felénk néha, hozzanak másokat, valamint lelkiekben készüljenek, hogy a közeljövőben remélhetőleg várható egy szakmabeli jelenléte egynéhány alkalommal, aki használható tanácsokat fog adni és megmutathatja, hogyan is kéne kinéznie egy ilyennek.
Ne legyetek lusták.

Különben áprilisban kollektív párnacsata. Talán Szegeden is?

Holovilág

Holofelhő,
Holoég,
Holoház,
Holoszoba,
Holoasztal,
Holotál,
Holoalma,
Holokörte,
Holokutya,
Holoember,
Holokilók,
Hologramok,
Holomegatonnák,
Holofegyverek,
Holovér,
Holohullák,
Holokauszt.

Ördögi zagyvaságok - szeretlek Weöres.

I.

Köddel telt tündérkertben
egy életunt seprűnyél
törött teste mellett
Lázár térdepel
s bányabéli délibábot
álmaiból hámozik
mert ki kétszer élt
és kétszer halt
annak e lét csak
art-mozi.

II.

A vacsora klasszikus,
csámcsogjon rajt
valami éhes
analitikus:
ma tálalják
Prométheusz máját,
s míg terítenek
a holtukban is
hitetlenek,
addig a Sátán
lelki sebeket
tereget,
ezer keze alatt
az angyalhaj
fregoli,
[made in Tiroli]
meg-megremeg.

III.

A sok ördögfióka
épp Tiestora csapatja
a harmadik gyűrűben,
gömbjük ezer égszínkék
árva lány szem,
s két szám közt
Tiamat,
the DJ from babel
köver cigit teker
s az ördögi kebel
holdfényt lehel
a kénkő mennyezetre,
a közönséget emígy
kényeztetve.

Egy bokorról

Reszket a bokor, de csak a szél fújja. Madárka nem száll rá egy sem, pedig igen szép számmal csicseregnek szerte a környéken. Mégis, a madarakat megrémisztik a bokor ágaiból meredő hegyes tövisek, valamint sokkal szimpatikusabbak a bokor fölé terebélyesedő fák.
De hát ő most mit tegyen, bokornak született.
Ehelyett néhány kósza arra járó állatnak biztosít árnyékot, míg ők kényelmesen dolgukat végzik, apró emlősöknek ad hajlékot, akik csupán pár percre használják ki menedékét, pusztán a szükség miatt; esetleg leharapnak egy-két bogyót róla. Neki úgyis mit számít az. Időnként néhány hernyó csupaszítja le szinte teljesen a bokrot, amit ő aztán puszta kedvtelésből pillangókká nevel; legalább ennyi öröme legyen neki is. A pillangónevelést elnevezi irodalomnak magában.

Egyik nap aztán egy kóbor madár telepedik meg rajta, és bár gyakran röppen tova, minden nap visszatér. A bokor megkedveli a madárkát, édes és lédús, élettől duzzadó bogyókat növeszt neki, ő pedig örömmel szakít le belőlük párat.
Egyszer csak megszólítja a madárka a bokrot.
- Ugye, milyen szépek itt a fák? – kérdezi felélénkülve.
- Azok – néz fel irigykedve a bokor.
- Olyan jó lenne, ha te is fa lennél – ábrándozik el a madár. Majd kis idő múlva sietve hozzáteszi: – Kedvellek.
Azzal elröpül.

Attól a naptól kezdve a bokor minden erejével nőni kezd: szárai vastagodásnak indulnak, bogyói hamvas gyümölcsökké válnak, levelei zölden pompázva túlragyogják a környező növényeket.
Azonban továbbra is egy bokor marad.

Néhány héttel később a madárka odafordul a bokorhoz.
- Holnap elmegyek innen.
- Hová? – kérdez vissza remegő hanggal a bokor.
- Haza. Tudod… nem itt élek, én csak telelni járok ide.
- És mikor jössz vissza?
- Jövőre.
- De én addig nem bírom ki…
- Sajnálom. Muszáj mennem. – Azzal csönd telepedik a tájra.

Másnap nem látja viszont a madárkát. Hát tényleg igaz. Mintha egy világ dőlt volna össze: a bokor hervadásnak indul, termései elfonnyadnak, levelei elszáradnak. Ismételten hernyók és élősködők lepik el, minden eddiginél szebb pillangók röppennek tova bábjukból, de még ez sem okoz örömet.
A következő héten félszegen megszólítja a kertészt: lehetséges lenne-e áttelepíttetni őt. A kertész rábólint, néhány nappal később kiássák a bokrot, cserépbe ültetik és elszállítják egy másik kontinensre. A cserép szűk, kevés vizet kap, végül két hetes utazás és egy sötét raktárban tartózkodás után szikkadtan kerül az új helyére.
Egy fűzfaligetbe.
Megannyi óriási fa! Teljesen eltörpültnek érzi magát közöttük. Kizárt, hogy így felismerje őt…
Meglepetésére, a következő nap megjelenik a madárka, aki a felfedezés örömével, vidáman röppen fel ágára. Termést is szakajtana, ha nem száradt volna le mind az út során...

Az ezt követő pár héten a madárka minden nap meglátogatja, de aztán egyik nap nem röppen fel rá, hanem megáll előtte pár méterre, és félrebillentett fejjel nézegeti.
- Nem jössz ide? – kérdezi a bokor.
- Nem tudom… – bizonytalanodik el a madár. – Olyan fonnyadt vagy.
- Még nem sikerült hozzászoknom rendesen az új talajhoz, és az áttelepítés is kivett belőlem minden tartalékot. De nemsoká ismét zöldellni fogok – biztatja a bokor.
A madárka nézi, egyre csak nézi, aztán hátat fordít.
- Töviseid vannak… – mondja végül.
- Mindig is voltak.
- De most nagyok.
- Miattad nőttem meg, nem tehetek róla, hogy a tövisek is nőttek velem.
A madár visszafordul, majd pár perc csönd után megszólal.
- Ronda vagy.
- De hiszen én ugyanaz a bokor vagyok, aki eddig is voltam – hebegi amaz.
- De itt a sok gyönyörű fűz között... Ronda vagy – ismétli meg a madár, azzal elrepül.

Soha többé nem látta viszont. Egyszer talán, mintha a környező fák egyikén üldögélve kiszúrta volna, mintha őt nézné, de a következő pillanatban már el is tűnt.

Reszket a bokor, de csak a szél fújja.

Onnantól kezdve soha nem tűrte meg a talajt, gombák telepedtek meg rajta, elkorhadt, majd végül jött a tél, és a bokor végleg elszáradt. Tavasszal ki kellett irtani, mert a rajta tenyésző kártevők veszélyeztették a környező fűzfákat.

De hát ő most mit tehetett volna: bokornak született.

Fogás, Össze nélkül

Szépjóestét. Elnézést, hogy zavarok, rövid leszek.
Kérem szépen, legalább második alkalommal történt meg, hogy mindössze hatan, azaz hatan jelentünk meg a péntek délutáni KÖ-gyűlésen. Sokan ígérték, hogy eljönnek, hoznak még embereket, ezért mindnyájan igen bizakodón néztünk a mai nap elébe. Bár nem is tudom, honnan szedtük mi ezt a kapitális mennyiségű optimizmust, hiszen belegondolván, a múlt heti Warhol kiállításra is igen szép számmal voltak hajlandók nem megjelenni az állítólagos tagok.

Akkor kérdem: Összefogunk vagy nem fogunk össze?

Tetszik érteni, egy fecske nem csinál nyarat. Olyan emberekkel indult el ez a kör, akik szeretik a művészetet, ők maguk is szeretnek alkotni, és nem utolsósorban szeretnék a mai TV- és internetgenerációval ismét nemhogy megkedveltetni, hanem egyáltalán megismertetni a művészet teljesen önkéntes, mai, modern, ténylegesen kortárs oldalát.
Na most ez nehezen fog menni, ha a társaság kétharmada otthon ül a s*gén, és nézi a Balázs Show-t. Már elnézést.
A ma jelenlévők egyébként is nap mint nap találkoznak, beszélnek egymással, de ne a mi kis privát beszélgetőklubunk legyen már ez az egész. Aki van olyan kedves, hogy érdeklődik a Kortárs Összefogás iránt, annak a kedvességéből szoruljon egy kevéske arra is, hogy megjelenjen a hetente tartott üléseken. Nem hiszem, hogy hatalmas kérés lenne. Esetleg ellenvetés? Kérem, a vádlott álljon fel, és mondja el szépen ide a bíró bácsi szemébe, hogy mi a baj. A bíró bácsi nem harap, egyszerűen csak értetlenül áll egy dolog előtt, és kíváncsi annak az okára. Nem kifogások érdekelnek. Engem nem igazán izgatnak a kimagyarázós sztorik. Okokat szeretnék hallani. Nem azt, hogy "bocsi, de este nyolckor volt a Herélt Vadlovak koncert" vagy hogy "a hörcsögöm megfázott, én meg ott maradtam ápolgatni..." Én azt szeretném hallani, hogy kinek mi ellenvetése van az ellen, hogy hetente megjelenik egy apró teremben, ahol annyit kell csinálnia, hogy néha elhozza egy-egy alkotását (még csak nem is kötelező jelleggel!), jelen van, figyel, hozzászól, beszél. Gondolkodik.
Nem jó az időpont? Tessék akkor ezt mondani, ne pedig azt, hogy milyen programod volt pénteken. Szerintem mindnyájan tudnánk programot kitalálni a gyűlés idejének helyére. De mégis megjelenünk. Miért? Mert komolyan gondoltuk, amikor azt mondtuk, hogy minket érdekel az, ami itt a Kortárs Összefogás név alatt elkezdődött, és szeretnénk részesei lenni. Nem azt mondom, hogy nyugodtan el lehet menni, én nem akarok senkit se elküldeni. Csak szeretném kérni őket, hogy nyissák nagyra a szép pici szájukat, és mondják el, hogy mi akadályozza őket abban, hogy feláldozzanak pár órácskát a napjukból. Tárgyalni szeretnénk, nem megtorolni, mert Összefogás nélkül mindez nem Összefogás. Köszönöm.

(És ugye természetesen nem kell elmondanom, hogy akinek nem inge, az vegye le magáról!)

Hibrid Stigmata

Két undorodó fej jelenése, láthatatlan, mégis tiszta,
A megszokott posványa az életnek, mégis igen ritka...
Egy száműzött által látott rémképek, ki szökni próbál a tükör elől,
Zavart elméje nem értheti még, illúziók lesnek rá minden felől.
Vér folyik, nyílt sebekből, hamis húsból,
Karok nyúlnak vissza, a maró halálon túlról,
A tükör előtt álló felülmúlja a képet,
Feszülő testet ezer izzó páka éget.
Ég a vágytól hogy távozzon, le van láncolva erősen,
Álmatlanul forgolódik az, kit szült a szeplőtlen.


Elpusztulni egy ilyen semmiségben,
Ámulva nézni, vajh mennyit értem?
Hazugságaid reménytelen sorsa,
Mosolyogva gennyeznek a porban.
Megjátszva öröksége a bolondnak,
Groteszk letűnése halott koroknak.
Az eretnekség körmét kell hát rágni,
Egymást forrón csókoló Ábel és Káin.


Élettelenül születni, egy kómás világba,
Üresen kong az összes templom imája,
A krónikusan szenvedő egy elveszett paradicsomban ragadt,
Sikíts, majd törödj bele, folyjon a nyálad, míg mossák agyad.
Hiányzik az utalás, mire is teremtetett az élet,
Ürülékkel kenegetik, mások simogatják képed.
Angyalok és démonok, megtévesztően menetelő férfiak tömege,
Lágyan takarjon be hazug uratok hűen oltalmazó köpenye.


Sarlatánok és csalók az elfogultság útján jártok!
Mitológiában elregélt szörnyetegekké váltok,
Keskeny vágások a vénákba, egy koronáért kutatás,
"Megboldogult" foszladozóknak sírt egy hulla ás,
Mélységes türelmetlenség miatt szenvednek hülyeségben a vakok,
Mindent megértettem, felül emelkedtem, mindenható vagyok!
A félénkség Confiteor,a mindennapi imádság paradoxona,
Bugyuta népet hipnotizál egy ormótlan arany orgona.
Iróniák jelenése, litániákat dob kegyetlenül félre,
Milliók könnye, vére hullt haszontalanul érte.


Visszafojtottság nélkül, táblát tartva a magasba:
"Benyugtatózva bódul a világ, mélyen alattam"
Lassan elhagyva a felszínt megvetéssel szememben,
Kavargó felsőbbrendűséggel borúlátó fejemben...
Még mindig kosztümökkel álcázva, lekötelezve formáit az életnek,
Csillanó fénye vakítja ki meglátja csodás pompáját tiszta véremnek.
A mocsok részleteinek szemtanúja lenni, méregtelenítve,
Miközben tátott szájjal bámul a férgek ezer híve.


Bizonyosodj meg róla, hogy halálod módja örömet okozzon,
Mások szívét mély sebbel lássa, tiéden szakadást foltozzon,
A leszámolás napjain, mikor a szürkületi heg viszket,
Mindenki ki eddig boldogan virult vért izzadva megfizet,
Az Elysium a félút, az ellenvetésekre a válasz,
Az Apokalipszis közeleg, a megoldás már várhat.
Sorsod hogy fizettségképp a pokol töredékeit termeld,
Az utolsó, mindenható összecsapásra holtakat felverd!

Makulátlan lelkiismerettel, észrevétlenül távozz,
A spirituális szem erejével, bőszen csatározz,
A jelkép lelkei elszabadultak láncaikról, szabadok,
Gennyes keléseid nem szűnnek, hiába is vakarod,
Hátborzongató emberbarát őrjöngés, térj észhez!
Isten halott, bűnözz, nincs már mitől félned!
A sápadt gerle vigyorog, szíve sötét, megfutamodásra kész,
Jöhet utána háború, gyilkosság, ármány, földrengés, tűzvész!
Angyalt jelent sokaknak, Démon másoknak,
Mézédesen csordogáló csöpp kárhozat!

Fehér Csaba

Villamos

Villamos döcög a síneken. Kellemes nyár eleji napsütésen vág keresztül a jármű, már amikor épp sikerül neki valamicskét is meglódulnia a piros lámpák erdejében. Nincs nagy tömeg, bár minden ülés foglalt. Az egyik megállónál egy idős házaspár kapaszkodik fel az ajtóra rögzített korláton, majd megállnak az egyik ülés előtt, amin egy huszas évei elején járó fiatalember foglalt korábban helyet. Az ifjú vet egy pillantást az idős párra, majd elfordítja a fejét, tovább nézelődve az ablakon túlra.

– Látod ezt, Márta? Csak úgy dagad benne az udvariasság! – szól az úr a feleségéhez.

– Ejnye, ezek a mai fiatalok… – helyesel a néni.

– Mintha észre se venne minket…!

A fiatalember kifejezéstelen arccal felnéz rájuk, majd továbbfordítja a tekintetét.

– Bezzeg a mi időnkben a fiatalok még tudták tisztelni az idősebbet! Szó nélkül átadtuk mink is a helyünket, ha egy öreg lépett a buszra! Még örültünk is, hogy segíthetünk nekik!

– De bezzeg ezek…

– Ezek már nem tisztelnek senkit és semmit magukon kívül! Le merném fogadni, hogy ha itt helyben összeesne valamelyikünk, szeme se rebbenne!

A villamos hangszórójából a következő állomás neve serceg az utastérbe.

– Kihalt már az emberség, a tisztesség a mai világból! Mindenki csak magával törődik, és azt hajtogatja, hogy joga van ehhez meg joga van ahhoz! De arról valahogy megfeledkeznek, hogy nem csak jogaik vannak, hanem kötelességeik is! És ez is egy kötelesség, hogy törődjenek az idősebbekkel, elvégre nekünk köszönhetik, hogy egyáltalán itt vannak a földön!...

Ekkor a villamos csikorogva lefékez a megálló peronja mellett. A fiatalember lassan feltámogatja magát az ülésről. Továbbra se szól egy szót sem, csak óvatosan, hogy fel ne billenjen, magához veszi a mankóit, és csendben lebiceg a járműről.

Pályázat!

ORSZÁGOS DIÁKÍRÓ VERSENY

A pályázat kiírója: Magyar Író Akadémia

Határidő: MÁRCIUS 15.

A zsûri:
KORNIS MIHÁLY, KUKORELLY ENDRE, MÁRTON LÁSZLÓ, TÓTH KRISZTINA

A pályázat célja:

Lássuk végre, milyen írások születnek az asztalfiókoknak! A Magyar Író Akadémia keresi azokat a fiatalokat, akik szabad idejükben verseket, naplót, novellát, esetleg regényt vagy drámát írnak. A tehetségesebbek lehetõséget kapnak íráskészségük továbbfejlesztésére, és a publicitás mellett még értékes díjakat is nyernek.

Pályázhatnak: középiskolás diákok, egyetemisták és fõiskolások. Külön kategóriában versenyezhetnek a pedagógusok.

A pályázat tartalma: asztalfiókokban szunnyadó, eddig még nem publikált szépirodalmi alkotásokat várunk, mûfaji és tematikai kötöttség nélkül.

Pályázni a következõ kategóriákban lehet:

Középiskolások – díjazottak: I-II-III.
Egyetemisták – díjazottak: I-II-III.
Pedagógusok – I különdíj.

Forma: kizárólag elektronikus formátumban várjuk a pályamûveket a verseny@iroakademia.hu e-mail címre.

Terjedelem: próza és dráma esetén legfeljebb 15 000 karakter szóközökkel (részlet is lehet nagyobb terjedelmû mûbõl), líra esetén legfeljebb 6000 karakter szóközökkel.

Mennyiség: minden pályázó kizárólag egy mûfajban és egy alkotással vehet részt a versenyben (tehát nem lehet verssel és prózával is pályázni!)

Beküldési határidõ:a pályázati anyagok beküldési határideje: 2009. március 15.

Költségek: a részvétel mindenki számára ingyenes.

Eredményhirdetés: május 16.

A díjak:
Díjátadó rendezvényen adjuk át a díjakat, ahol fiatal színmûvészek mutatják be a mûveket. A díjazott írásokat a Magyar Író Akadémia eljuttatja irodalmi orgánumok szerkesztõségébe, és széleskörû sajtókampányában tájékoztatja a közvéleményt az eredményekrõl. Az értékes nyeremények között szerepel nyelvtanfolyam, wellness-hétvége, szépírói mesterkurzus, színházbérlet, könyvcsomagok, nyári fesztivál-bérlet.


LETÖLTÖM A PÁLYÁZATI ADATLAPOT >>>


PÁLYÁZATÁT KÉRJÜK, a verseny@iroakademia.hu e-mail címre küldje el!

Mendolin rajzok

Baragoku, the Rose Jail

Ningyou, the Doll

Skip, turn, step

Sunadokei, the Hour-glass

Kagami, the Mirror

Bitóbeszéd

Csak egy rövid gondolat, amíg megkötik a kötelet. Amíg a hóhér hátba vereget.

Fulladozunk e kitárult korban. A végtelen lehetőségek világában minden lélegzet csak újabb adag méreg. Végy egy levegőt, működtesd azt a kicsi óraművet, ami a melled mélyén dobog, büszkén tekints fel, s ne gyászold az épp elmúló pillanatot. De ha az égen nem látsz csillagot, csak az ember égbe kiáltott milliárd lumenes nyomát, azért tűnődj el. Nyelj egy nagyot.

Nem, nem arról szeretnék beszélni, ahogy tönkretettük. Őszintén, kételkedem benne, hogy így lenne - szegény sárgolyónk túlélt már nálunk különbet is, nem mi fogjuk térdre kényszeríteni. Nem akarok erről lamentálni, mert nem tudom a válaszokat. Csak kérdeznék, még ha zúg is közben a nép.

Érzed még a talajt a lábad alatt? Érzed, hogy honnan jöttél, és hogy hová tartasz? Vagy te is hallod már a tengert a füled mögött, ami súgja, hogy valami nincs egészen rendjén? Hogy minket átvertek. Még két percet kérek.

Széles világot ígértek nekünk, egyet, mi bejárható, a mélységtől a mennyekig, de nem ezt kaptuk. Dajkamesékkel bódítóttak minket, nyugalomra intettek, hogy még csak egy keveset kell tűrni. Hogy tűzoltó leszel és katona, vagy vadakat terelő juhász - de már semmi sem gyúlékony, nincs ki ellen harcolni, s juhokat is már csak képről látunk. Figyelsz még rám, kapizsgálod?

Minket átvertek. Egyként a hatmilliárdból, álmaink nem többek absztrakcióknál, nevünk csupán hideg szám-elem a statisztikában. Eufemizmusok tükrei közt fuldoklunk e bűvésztrükk füstjétől, hamis hősökkel körülvéve, könyörögve a függönyért, de az nem gördül le. A műsor örökké tart, s mi, statiszta-statisztikák táncolunk hozzá, önként dalolva. Érésként aposztrofáljuk, ahogy álmainkat felváltja a GDP-Isten hódolata, s mi hallgatunk a pogány prófétákra: nincsenek is már csillagok, sosem voltak, az égen is Tungsram körték ragyognak! De türelem, rövid leszek, ígérem.

Nem maradt, csak a képzelet, mi szárnyal mint a sas madár - de hazugság ez is, mert azt is csak képzeled. Gumiszobában röpdös csak, gondosan leszedálva, bódultan nem gondolva a színházra, mert a kényszerzubbonyt önként hordja: gondosan méretre szabta neki e korszellem-kultúra.

Nem tudom a választ: bolond vagyok bolondok közt. Csak a kérdést teszem fel, hogy a millió Sziszüfosz a csúcsra felérve, miért baktat vissza a völgy fenekére? Miért nem néz körbe, miért nem veszi észre, hogy a szabadság ott van, egyetlen lökésre?

Sok nem kellene. E ronda korban a szépség önmagában lázadás. Akár tettel, akár szóval. S még ha az utolsó gondolat nem is nyújt vigaszt: ember, ma nem engem, hanem téged akasztanak!