Egy bokorról

Reszket a bokor, de csak a szél fújja. Madárka nem száll rá egy sem, pedig igen szép számmal csicseregnek szerte a környéken. Mégis, a madarakat megrémisztik a bokor ágaiból meredő hegyes tövisek, valamint sokkal szimpatikusabbak a bokor fölé terebélyesedő fák.
De hát ő most mit tegyen, bokornak született.
Ehelyett néhány kósza arra járó állatnak biztosít árnyékot, míg ők kényelmesen dolgukat végzik, apró emlősöknek ad hajlékot, akik csupán pár percre használják ki menedékét, pusztán a szükség miatt; esetleg leharapnak egy-két bogyót róla. Neki úgyis mit számít az. Időnként néhány hernyó csupaszítja le szinte teljesen a bokrot, amit ő aztán puszta kedvtelésből pillangókká nevel; legalább ennyi öröme legyen neki is. A pillangónevelést elnevezi irodalomnak magában.

Egyik nap aztán egy kóbor madár telepedik meg rajta, és bár gyakran röppen tova, minden nap visszatér. A bokor megkedveli a madárkát, édes és lédús, élettől duzzadó bogyókat növeszt neki, ő pedig örömmel szakít le belőlük párat.
Egyszer csak megszólítja a madárka a bokrot.
- Ugye, milyen szépek itt a fák? – kérdezi felélénkülve.
- Azok – néz fel irigykedve a bokor.
- Olyan jó lenne, ha te is fa lennél – ábrándozik el a madár. Majd kis idő múlva sietve hozzáteszi: – Kedvellek.
Azzal elröpül.

Attól a naptól kezdve a bokor minden erejével nőni kezd: szárai vastagodásnak indulnak, bogyói hamvas gyümölcsökké válnak, levelei zölden pompázva túlragyogják a környező növényeket.
Azonban továbbra is egy bokor marad.

Néhány héttel később a madárka odafordul a bokorhoz.
- Holnap elmegyek innen.
- Hová? – kérdez vissza remegő hanggal a bokor.
- Haza. Tudod… nem itt élek, én csak telelni járok ide.
- És mikor jössz vissza?
- Jövőre.
- De én addig nem bírom ki…
- Sajnálom. Muszáj mennem. – Azzal csönd telepedik a tájra.

Másnap nem látja viszont a madárkát. Hát tényleg igaz. Mintha egy világ dőlt volna össze: a bokor hervadásnak indul, termései elfonnyadnak, levelei elszáradnak. Ismételten hernyók és élősködők lepik el, minden eddiginél szebb pillangók röppennek tova bábjukból, de még ez sem okoz örömet.
A következő héten félszegen megszólítja a kertészt: lehetséges lenne-e áttelepíttetni őt. A kertész rábólint, néhány nappal később kiássák a bokrot, cserépbe ültetik és elszállítják egy másik kontinensre. A cserép szűk, kevés vizet kap, végül két hetes utazás és egy sötét raktárban tartózkodás után szikkadtan kerül az új helyére.
Egy fűzfaligetbe.
Megannyi óriási fa! Teljesen eltörpültnek érzi magát közöttük. Kizárt, hogy így felismerje őt…
Meglepetésére, a következő nap megjelenik a madárka, aki a felfedezés örömével, vidáman röppen fel ágára. Termést is szakajtana, ha nem száradt volna le mind az út során...

Az ezt követő pár héten a madárka minden nap meglátogatja, de aztán egyik nap nem röppen fel rá, hanem megáll előtte pár méterre, és félrebillentett fejjel nézegeti.
- Nem jössz ide? – kérdezi a bokor.
- Nem tudom… – bizonytalanodik el a madár. – Olyan fonnyadt vagy.
- Még nem sikerült hozzászoknom rendesen az új talajhoz, és az áttelepítés is kivett belőlem minden tartalékot. De nemsoká ismét zöldellni fogok – biztatja a bokor.
A madárka nézi, egyre csak nézi, aztán hátat fordít.
- Töviseid vannak… – mondja végül.
- Mindig is voltak.
- De most nagyok.
- Miattad nőttem meg, nem tehetek róla, hogy a tövisek is nőttek velem.
A madár visszafordul, majd pár perc csönd után megszólal.
- Ronda vagy.
- De hiszen én ugyanaz a bokor vagyok, aki eddig is voltam – hebegi amaz.
- De itt a sok gyönyörű fűz között... Ronda vagy – ismétli meg a madár, azzal elrepül.

Soha többé nem látta viszont. Egyszer talán, mintha a környező fák egyikén üldögélve kiszúrta volna, mintha őt nézné, de a következő pillanatban már el is tűnt.

Reszket a bokor, de csak a szél fújja.

Onnantól kezdve soha nem tűrte meg a talajt, gombák telepedtek meg rajta, elkorhadt, majd végül jött a tél, és a bokor végleg elszáradt. Tavasszal ki kellett irtani, mert a rajta tenyésző kártevők veszélyeztették a környező fűzfákat.

De hát ő most mit tehetett volna: bokornak született.