Villamos

Villamos döcög a síneken. Kellemes nyár eleji napsütésen vág keresztül a jármű, már amikor épp sikerül neki valamicskét is meglódulnia a piros lámpák erdejében. Nincs nagy tömeg, bár minden ülés foglalt. Az egyik megállónál egy idős házaspár kapaszkodik fel az ajtóra rögzített korláton, majd megállnak az egyik ülés előtt, amin egy huszas évei elején járó fiatalember foglalt korábban helyet. Az ifjú vet egy pillantást az idős párra, majd elfordítja a fejét, tovább nézelődve az ablakon túlra.

– Látod ezt, Márta? Csak úgy dagad benne az udvariasság! – szól az úr a feleségéhez.

– Ejnye, ezek a mai fiatalok… – helyesel a néni.

– Mintha észre se venne minket…!

A fiatalember kifejezéstelen arccal felnéz rájuk, majd továbbfordítja a tekintetét.

– Bezzeg a mi időnkben a fiatalok még tudták tisztelni az idősebbet! Szó nélkül átadtuk mink is a helyünket, ha egy öreg lépett a buszra! Még örültünk is, hogy segíthetünk nekik!

– De bezzeg ezek…

– Ezek már nem tisztelnek senkit és semmit magukon kívül! Le merném fogadni, hogy ha itt helyben összeesne valamelyikünk, szeme se rebbenne!

A villamos hangszórójából a következő állomás neve serceg az utastérbe.

– Kihalt már az emberség, a tisztesség a mai világból! Mindenki csak magával törődik, és azt hajtogatja, hogy joga van ehhez meg joga van ahhoz! De arról valahogy megfeledkeznek, hogy nem csak jogaik vannak, hanem kötelességeik is! És ez is egy kötelesség, hogy törődjenek az idősebbekkel, elvégre nekünk köszönhetik, hogy egyáltalán itt vannak a földön!...

Ekkor a villamos csikorogva lefékez a megálló peronja mellett. A fiatalember lassan feltámogatja magát az ülésről. Továbbra se szól egy szót sem, csak óvatosan, hogy fel ne billenjen, magához veszi a mankóit, és csendben lebiceg a járműről.