Történt egyszer, hogy az ördögi Lucifer, az emberek szívének kárhozója, a kénköves pokol kegyetlen ura, birodalmak megrontója, a gonoszság létező megtestesülése, éssatöbbi, pokoli trónusán ülve azon törte rút fejét, miként is mutathatná meg az Istennek: jobb nála. Egyik kezével állát vakarta, másikkal feje búbját, a maradék százegynéhányat pedig mind ölébe tette, úgy morfondírozott. Nézett jobbra, a végtelen lávatavakra, nézett balra, az üszkös bűzös vermekre, nézett fel a cseppköves plafonra, s nézett le is, szőrös-hatujjú lábaira. Száz évek telhettek el így, hogy körömpiszkai között kuszáltak a Sátán gondolatai, figyelmetlenségében még éhezés sem nagyon volt a földön, amikor a megoldás ördögi elméjébe ötlött.
Elhatározta, hogy összefogja hát azokat az érzelmeket, amelyek az emberekben bennragadnak, s velük a sírba szállnak. Akadt köztük fojtott düh, ki nem mondott irigység, vérszomj, gonoszság, meg még egy tucatnyi olyan, amit ő kedvesnek mondhatott a maga perverz értelmezésében. Akkor aztán a pokol fekete homokjából százkezével bábot formált, esetlent és rondát. Agyaras pofájából kilehelte a befogott érzelmeket, s szerencsétlen alkotását teremtménnyé tette vele. Lucifer elmosolyodott műve láttán: az előtte álló kisördög nyomorult szárnyaival, kusza szőrével és borzasztó ábrázatával gyönyörködtette őt, mert hasonló volt hozzá, hisz a saját képére teremtette.
A kisördög nem sírt fel, csak rácsodálkozott a Sátánra: ijedtében hátraesett. Nem telt bele azonban csak pár pokolbéli pillanat, megértett mindent, talpra szökkent, s körülugrálta kajla keringővel alkotóját. Lucifer, magától eltelve, dagadó szőrös-mellel emelte fel a suta lényt, s így szólt hozzá:
- Te vagy a Kisördög. Magammal viszlek, lásd, mi mindenre vagyok képes, megtanítalak mindarra, amire képes vagyok, s az ember világát együtt romba döntjük!
Nem is késlekedett többet, hanem a földre tört, hogy gonosz tervét megvalósítsa, s Ázsia felhők fölé magasodó hegyeinek csúcsától Európa legmélyebb hágóin át az afrikai dzsungelekig rettegjék az ő nevét, feledjék a jót, elhagyják az Urat. Azonban a gonosz zsenije is átsiklott valami fölött, ami teljes kudarcra ítélte és dugába döntötte elképzeléseit.
Ugyanis a Kisördögbe az elfojtott érzelmekkel, az ezernyi ki nem mondott sérelem mellett szorult még valami: a gyermek. Hisz az emberek, ahogy felnőnek s a mindennapok nehéz terheit vállukra veszik, elnyomják magukban a gyermeket, aki képes volt örülni mindennek, igazán tudta értékelni a kedvességet, s egyaránt tekintett csodával a felkelő napra meg a viaskodó ganajtúrókra. Lucifer még egy tisztességes szökőárat sem tudott összehozni, hisz a Kisördög ott sertepeltélt lábainál, hol hosszú ördög-farkát huzigálta, hol mérföldes csizmája sarkát rágta, hol pedig a segítés helyett a felhőkbe rajzolt ezeregy gyermekded jelet. Már lerázni sem tudta, pedig megpróbálta, teremtménye áhitattal követte mesterét, s ügyetlenkedésével vagy oktalankodásával mindig keresztbe tett a Sátánnak.
Minthogy a gonosz többek között nem a türelméről volt híres, megelégelve a fenti fordulatokat, s bukását belátva, belerúgott egy jókorát a Kisördögbe, aki ettől háromszor fordult a glóbusz körül, meg még megejtett egy tiszteletkört a Hold felé, s aztán felszántotta keresztbe a pokol fekete porát földetérésképpen. Hogy lefoglalja a lényt, Lucifer a porból alkotott még egy kisördögöt, az előzőhöz hasonlót, csak épp egy leheletnyivel különbözőt, s szigorú szóval parancsolt rá:
- Ím, alkottam neked társat, akivel azt teszel, amit akarsz. Olyan mint te, mindenben, testben-lélekben: ám ha egyszer is olyat teszel, ami az Istentől való, azonnal elpusztul!
Félve hallgatta a gazdáját a két ördögöcske, majd amint az elment, hogy most már tényleg munkához lásson, hisz figyelmetlenségében már államvallássá is nyilvánították a kereszténységet, egymásra csodálkoztak. Ámultak, bámultak, aztán se szó, se beszéd, tették, ami számukra természetes volt: játszottak.
Elmentek az emberek közé, beléjük szorított érzéseiket egymás után eresztették szabadjára, kisebb-nagyobb kalamajkákkal nehezítve a dolgos mindennapokat. Szórakoztak, kacarásztak, hol kiengedték a disznókat, hol köröket rágtak a gabonába, meg még más hasonló csínyeket követtek el, száz és száz évet hagyva maguk után szép emlékként. A Kisördög nagyon megkedvelte társát, a Kisördög-lányt, s az is őt - ördögi barátság szövődött kettejük között, minden rosszban együtt voltak. Tényleg úgy volt, ahogy Lucifer azt megmondta: ugyanolyanok voltak, csak egy kicsit különböztek. Szépnek látta a Kisördög társát, még ha a nap alatt mindketten ugyanannyira voltak rútak. Egyforma esetlenségükben egyedül voltak az egész végtelen világegyetemben, s ahogy a Sátán első teremtménye erre rádöbbent, valami motoszkálni kezdett satnya szívében.
Így esett, hogy egyszer, midőn mindketten belebújtak egy-egy gyermekbe, s éjjel kiszöktek a folyóhoz, hogy a csillagokat nézzék, egy ágra ültek, ami bőven belógott a víz fölé. Veszélyes játék volt ez, de a látvány megérte: pazarul pompázott az éji kirakat a folyón, s a hold is kétszer ragyogott akkor. Egymás mellett ültek, nem szóltak, pedig máskor szoktak, csak ketten a csendben, hallgatva az éji neszeket. A Kisördög ránézett társára, amaz pedig őrá. Szólni akart, de valami baljóslat a torkán akasztotta a szót. Gyűrte magát belülről a Kisördög, társa, a lányka, pedig értetlenül nézett a fancsali görcsbe vont vonásokra. Kényelmetlenné vált a csend, most először annyi száz év móka és játék után.
- Szeretlek - ejtette ki végül a Kisördög, ettől remélvén a megváltást.
Ám a barátja erre megdermedt, teljesen eggyé válva az immár kínzó éji csenddel, még a tücsökszerenád is elhalt. Az emberi test elengedett, ahogy a belébújt kisördög szelleme megsemmisült, s beleesett a folyóba, elveszve örökre. A Kisördögnek most eszébe jutott a Sátán intelme, s zokogásban tört ki. Elhagyta ő is a testet, amely a kislány után zuhant, s csak sírt, virradatig, majd pirkadattól alkonyatig, holdtöltétől holdtalanig, évről évre, csak pityergett és kesergett szüntelen, mert egyedül maradt.
Az Isten azonban megsajnálta Lucifer elhagyatott teremtményét. Álmot bocsájtott rá, s a Kisördög kővé vált, nem zokogott tovább. Ott belül barátja vele van, soha nem esett le a faágról, hanem együtt maradtak, ketten, amíg a világ világ marad. Kő alakját feltette egy templomra, s a szobor már csak akkor zokog, ha az eső a földet öntözi - hisz álmaiban boldogságra lelhetett.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Szerintem a végén mindig elsírom magam. :Đ
VálaszTörlésKülönben az alapgondolat kellően ötletes, és olvastatja magát.
Ugyanakkor vannak benne bizonyos stilisztikai gubancok, amiktől a rugalmasabb emberek számára megkapó és egyedi lesz, ám sok ember (a konzervatívabbak?) erre simán rámondják, hogy hanyag stílus.
"birodalmak megrontója, a gonoszság létező megtestesülése, éssatöbbi, pokoli trónusán ülve"
"meg még más hasonló csínyeket követtek el,"
"s egyaránt tekintett csodával a felkelő napra meg a viaskodó ganajtúrókra."
Szvsz semmi gond az effajta lazasággal, ha nem viszed túlzásba.
aranyközépút!
Amibe esetleg bele lehetne kötni, hogy az ördögbácsi azt mondja a kisördögnek, hogy ha Istenhez közelállót tesz, a párjának annyi. Ha olyan ördögiek, akkor már mérnem neki?
De ez már tényleg szőrszálhasogatás, nomeg egy mesét milyen sötétlekű embör vagdalna fel ennyire? ;]
Nekem összességében továbbra is nagyon bejön. mondom, a végén rendre sírhatnékom van .D
ja, meg olyan, mintha egyből felolvasásra szántad volna, mintha legépelted volna, amint az apuka estimesét mond a gyerkőcnek. ez lemaradt.
VálaszTörlésEz azért van, mert eredetileg tényleg felolvasásra szántam. (: Innen a pongyola, élőbeszéd-szerű stílus. Apámnak se tetszett emiatt, és meséken kívül nem is erőltetem ezt, mert még az én agyamra is rámenne a 'dejófejakaroklenni' megközelítés.
VálaszTörlésés köszönöm.