Egy barátságról

A mindennapok ragadós, undorítóan nyúlós szürke, nyálkaszerű ködében néha megeshet, hogy úgy érzed, az egész világ feléd irányítja negatív jellegű figyelmét, és Mörfi Luciferként döfköd forró vasvillájával. Egész valód érzi, s lényed minden apró szegletével azon igyekszel, hogy ki ne törjön belőled a végső soron elkerülhetetlen s valamiképp szükségszerű Káosz, elsöpörvén minden biztosnak hitt kapcsolatot, cöveket, kapaszkodót az életedből, hogy aztán iszonytató, kéjes kacajával felfaljon s örökre magába temessen a reménytelen örökkévalóság.
Arcok. Mindenfelé körülötted. Ismerősek, s ilyenkor mégis oly ismeretlennek tetszik mind, ahogy elfedi valójuk valami sokkalta nagyobb és jelentékenynek hitt, ámbár jóval jelentéktelenebb valami, egy dolog, ami megfojt és nem hagy lélegezni. Az arcok, akikkel korábban éjeket virrasztottál és hosszú-hosszú órákat beszélgettél át, megerősítvén s szépen lassan megpecsételvén azt a többrétű, eleinte sekélyes majd idővel egyre mélyülő furcsa kötődést, amit mi barátságnak nevezünk.
Majd egyszer eljön egy pont, bekövetkezik egy olyan pillanat, amikor ez a barátság próbára tétetik. Külső és belső tényezők együttesen fognak össze s próbálják egymástól elválasztani e két, immáron egybeforrt lelket.
Azt hiszed, törhetetlen. Azt hiszed, örök. Azt hitted, hogy a valaha szép szóval s bódító naplementékbe fúló éjjelekkel megköttetett kapocs soha semmilyen körülmények között fel nem szakadhat.
Majd mikor megtörténik, először talán észre sem veszed s önnön magaddal elhiteted a jelen helyzet valószínűtlenségét s múlandóságát, hogy másnap, idővel ismét visszabillen a mérleg.
Később azon kapod magad, hogy immáron nem egy vagy két napja, hanem hetek, hónapok teltek el a régiek nélkül. Ekkor némileg kétségbeesel és magadat kezded el hibáztatni, mondván, a hiba biztosan benned lehet. A vélt felismerés után igyekszel változni, változtatni s erődnek erejével igyekszel ismét a régi lenni s ismét a közelébe férkőzni annak a kellemes, szívmelengető érzésnek. Büszkeséget áldozol a barátság oltárán, a lába elé dobod, reménykedvén, hogy az felveszi és önnön kézből nyújtja vissza neked.
De csak félrelök és továbblép.
Mi történt? Ki változott? – Kérded magadtól majd nap mint nap, s szívedre gyötrő féregként telepszik a bizonytalanság, mert érzed, hogy az oly sok időt fölemésztő, fölösleges próbálkozások közben észrevétlenül teljesen eltávolodott lélek a lélektől, s amit régen múlhatatlannak hittél, most mégis tűnni látszik. Kapocs törik, forrás szakad, s te már csak az örökös viszálykodásba belefáradva, fájó szívvel figyeled, ahogy minden megváltozott.
Mert tudod, hogy változik ő, változol te, a barátság s az egész világ is. Tudod azt is, hogy ez így van rendjén, s örülsz, hogy valami azért mégiscsak rendben van. Mégis, néha szívesen visszacsöppennél azokba a füstös, alkoholmámorban fürdő édes éjszakákba s ölelnéd ismét magadhoz a tökéletesség érzését.
- Apró, kissé cinkos mosoly fut végig arcodon. Mert hisz miért ne lehetne még? Lehet. Lesz. Te is tudod.



2008. december 18.