Fénytörés

A vekkeróra csörgésére ébredt. Sápadtan tapogatózva kapcsolta ki a fejét feszegető berregést, majd szeméből a száraz csipát kaparászva átvonult a fürdőszobába arcot mosni. A gardrób felé vezető útján egy nagy üvegfelületre bukkant, melynek túloldalán saját maga bámult vissza. „Furcsa, nem emlékszem, hogy itt tükör lett volna” – gondolta.
A tükörkép hirtelen megszólalt:

– Nézz magadra. Nyomorult vagy.
– Tessék?
– Nézz végig magadon. Szerencsétlen vagy és nyomorult. Semmirekellő.
– De hát…
– Nincs de. Persze, most azt hiszed, hogy megmosakodsz, felöltözöl, kicsíped magad, és akkor majd minden rendben lesz. De csak maszkírozol. Belül ugyanolyan elesett vagy bármikor, mint most. Attól még, hogy a csipát és a taknyot letörlöd az arcodról, ugyanúgy fortyog benned a genny. Olyan vagy, mint a csap, amiből trágyalé folyik. El lehet zárni, és akkor azt hiheti az ember, hogy minden normális, de a trágyalé bent reked. És a bűzt sem tudod elfojtani: a parfümöd elkeseredettséget üvölt rólad.
– Én ezt most nem értem… hogy…?
– Persze, hogy nem érted. Soha nem értettél semmit. Kis naivan belegyalogolsz a világba, hogy majd ha te mosolyogsz, akkor rád is visszamosolyognak, csak annyit felejtesz el, hogy ez csak akkor működik, ha ki is nyitod hozzá a szemed. Ehelyett te álszent módon, vakon vigyorogva vágsz neki a napodnak, és aztán meglepődsz, ha súlytalanságban zúg a füled mellett a szél, de még akkor is túl béna leszel, hogy kitekints, és lásd, hogy lefelé zuhansz.
– És ennek mi köze…
– Csupán annyi, hogy sehova sem nézel, se előre, se hátra, se magadba. Mosolyt erőltetsz a szádra, de nem veszed észre, hogy csak vicsorogsz. Nem veszed észre, hogy nem sikerül elérned semmit ezzel. Ez csak akkor megy, ha őszintén csinálod, de te nem tudsz őszintén szeretni embereket, mert te semmire nem vagy képes őszintén. Úgy rángatod saját magad, mint valami marionett-bábut, és szenvtelenül csavarodsz azokba az irányokba, amerre tekered önnön lényedet. Csak sajnos nem tudod, milyen színdarabot is akarsz játszani. Üres vagy, pont, mint a bábu közepe. A lelked helyén csupán gázmolekulák vonaglanak jobbra-balra, ahogy nekik tetszik.
– Senkinek sincs lelke.
– Hú, most aztán nagyon okos vagy. Nincs lélek, valóban. Fizikai formában nincs. De neked képletesen sincs, egész egyszerűen te nem ember vagy, hanem egy gép, egy rohadt android, akibe nagyszerű dolgokat építettek, csak éppen a driver nincs telepítve, ezért nem is tudod használni őket. Hiszen minden ember ugyanazokból az alkatrészekből áll, csak te még egy normális alapprogramot se kaptál, ezért vagy képtelen felismerni, hogy nem tudod használni saját magad. Rendszer nélkül bénázol, miközben a használaton kívüli chipjeid szépen elsorvadnak.
– Ez hülyeség.
– Nem mindenki olyan, mint te. De te ilyenkor vagy a legőszintébb: reggel, csapzottan, bambán bámulva, miközben taknyod-nyálad összefolyik. Ennyit érsz te.
– Ha a saját tükörképem mondja mindezt nekem, akkor végső soron én mondom ezt saját magamnak, szóval mégsem lehetek olyan üres. Viszont akkor meg azt hallucinálom, hogy önmagammal beszélek, ami szomorú.
– Szomorú, igen. De ne tekintsd ilyen egysíkúan a dolgot. Ez most nem annyira visszaverődés, inkább csak szimpla refrakció.
– Ezt nem értem.
– Persze, hogy nem érted.

Ekkor hirtelen egy érces, mogorva, bajuszos női hang rikoltott bele a hangosbeszélőbe:
– Kérem, hogy a 27-es számú klón AZONNAL jelentkezzen be a szobájába! Ismétlem: a 27-es számú klónt kéretik AZONNAL bejelentkezni a szobájába!

Egy darabig némán bámulta az üvegen túli önmagát, míg a tükörkép lassan elmosolyodott, majd szó nélkül hátralépett és távozott.