Meddő föld

Üdvözlégy
Vándor, ki a messzeségből léptél e vidékre,
Csak pár szót, mielőtt csákányod vernéd a jégbe:
Hisz jégből van itt minden, melyet nem olvaszt föl láng,
S hideg szél fú erre, mely után csak az arcod ráng.

Innen jöttem én is, lelkes ifjú voltam, mint te;
Zarándok voltam, kit tűzön-vízen visz a hite.
De nem lettem szentelt, mert túl az Óperencián
Állott üveghegyként az inkompetenciám.

A kurta farkú malac nem túr semmit, csak bámul
A korábban fúrt gödrök sötétjébe. Rám hull
A perje, mely régmúlt korok meddő tüzén égett,
S elhalt, tovább táplálván a terméketlenséget.

Mikor jöttem, úgy rémlett, hogy zöldell fönt egy erdő,
De közel érvén láttam, hogy mindent e hó-fertő
Borít, s jött a szél, mely mondta: ássak, amíg bírom;
De én nem ástam gödröt: minden ásatás egy sírrom.

Itt aranyat
Nem lelsz, csak halott földet, gyűrött mészkőkérget,
Nem tűrt meg itt senkit, mért fogadna hát be téged
Ez a táj, mely magának él, kapzsin ült a kincsen,
Mit lenget arcod előtt, de rájössz majd, hogy nincsen

Semmi érték, csak veszteség, tömör jégbe fagyva,
De ha jégből vagy te is, akkor hát hagylak utadra…